Légy vegán?! – kritikus szemmel a vegáncentrikus aktivizmusról

Az alulról szerveződő vegán közösség leggyakrabban ismételt mondata a „légy vegán” (go vegan), ez van a posztereken, az aktivisták facebook-oldalán, a molinókon, így fejeződik be Gary L. Francione minden egyes esszéje és facebook-posztja. Már-már mantraszerűnek tűnik, és sokat gondolkoztam rajta, hogy mi értelme egy olyan felszólítást ismételgetni, ami a nem vegánok számára negatív tartalommal bír vagy jobb esetben tartalmatlan, nem érv, és önmagában szinte semmi meggyőző ereje nincsen, illetve a jelentésében még maguk a vegánok sem értenek egyet. Mi kell ahhoz, hogy valaki vegán legyen? Mit jelent ez a szó? Valóban értelmes dolog vegánná válásra szólítani az embereket?

A vegánság dogmatizmusa

Vegánnak lenni jelenleg nagyjából azt jelenti, hogy az ember betart néhány szabályt a fogyasztási szokásaival kapcsolatban: nem vesz állati eredetű termékeket, és más módon is igyekszik kerülni az állathasználatot, például nem fizet azért, hogy fogvatartott állatokat lásson vagy állatokat birtokoljon. Semmilyen meghatározás szerint nem része a veganizmusnak a fajizmussal kapcsolatos alapismeretek megléte; vagy legalább egy olyan attitűd, ami lehetővé teszi az ezzel kapcsolatos informálódást és tanulást; ráadásul a veganizmus fent megfogalmazott kritériumai is folyamatosan erodálódnak, és egyre inkább csak az étkezést foglalják magukba – az is ezt mutatja, hogy a „mindenevő” számít a vegán ellentétének. Ennek az a sajnálatos következménye, hogy emberek vegánná válnak jelentősebb ismeretek nélkül, és aztán egyrészt csődöt mondanak és eszköztelenné válnak, ha prezentálni kell a témát szkeptikusok előtt, másrészt további nem elég tájékozott aktivistákat termelnek a mozgalomnak.

Az emberek fejében a veganizmus elsősorban egy életmód, azon belül is egy „diéta”; és ha arra kérjük őket, hogy legyenek vegánok, akkor ők azt fogják hallani, hogy éljenek úgy, illetve elsősorban is étkezzenek úgy, mint mi. Ha mi nem mondjuk nekik, akkor nem fogják tudni, hogy igazából már van egy nagy adag felhalmozott tudás, amit meg lehet ismerni; hogy az egész témát viszonylag szilárd emberi jogi alapokra lehet helyezni, stb. Azt fogják hinni, hogy azt akarjuk, ne vegyenek sajtot, és ők is szeressék az állatokat; nem azt, hogy megértsék, mi a fajizmus, és miért igazságtalan. Ráadásul a vegánsághoz rengeteg olyan plusz címke tapadt (egészségesség, állatszeretet, spiritualizmus), ami miatt emberek egy részének igazán nehéz vele azonosulni. Olyan ez, mintha a nők egyenlősége kapcsán felhalmozott tudásanyagot megpróbálnánk egyszerű életvezetési szabályokká redukálni, és aztán bárkit „radikális feministává” avatnánk, aki mondjuk nem hord magassarkút vagy nem sminkeli magát, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire tájékozott, vagy hogyan gondolkozik. Ráadásul az állatjogi mozgalom szélsőségesen kicsi és marginalizált, és különösen nincsen szüksége olyan emberekre, akik a 70 éve megfogalmazott szabályokat ismerik ugyan, de összezavarodnak, és butaságokat beszélnek, ha meg kell őket magyarázni.

Biztos sokan azt gondolják most, hogy elfogult vagyok, és hogy a legtöbb ember, aki vegán lesz, megfelelő állatjogi háttértudással rendelkezik, ami megalapozza a váltást. Bárcsak így lenne, azonban elég benézni néhány vegán fórumba, és máris nyilvánvalóvá válik, hogy nem erről van szó. Az én tapasztalatom szerint a magyar vegán közösség zöme egyáltalán nem felkészült a mozgalom filozófiai és tudományos hátterét illetően; ami önmagában nem lenne baj, hiszen nem lehet mindenki morálfilozófus, neurológus vagy etológus. Ugyanakkor nagyon erősen érződik, hogy a többséget egyrészt nem érdekli ez a rész; másrészt nem is tartja számon, hogy van ilyen, és nem ismeri el, ha másoknak igénye lenne arra, hogy bővebb magyarázatokat vagy részletekbe menőbb alátámasztást kapjanak, és nem tudja útbaigazítani őket. Ezért van az, hogy a csoportot receptek, cuki állatos képek és videók töltik meg. Népszerű tartalom még a testépítés, a nyersevés (mely kb. „radikális veganizmusként”, a „következő lépcsőként” jelenik meg, pedig valójában semmi köze az egész témához), illetve a legkülönfélébb ezós és spiri baromságok (pl. fényevés). Na jó, most igazságtalan voltam, mert az is előfordul viszonylag sokszor, hogy a csoporttagok támogatást és tanácsokat adnak egymásnak különböző nehézséget jelentő élethelyzetekkel kapcsolatban; de az, hogy bármi mélyebben szántó, vagy valamennyire is újszerű, előremutató diskurzus alakuljon ki, elképesztően ritka, sőt, sokszor lehurrogják azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak. A vegánok jó részével általában még vitatkozni sem lehet, egyesek odáig mennek, hogy kijelentik, kritikusnak lenni vagy vitázni „nem vegán”, és helyesebb finom sütikkel jobb belátásra téríteni az embereket, mint érvekkel. Mégis, hogyan alakult ez így?

„Te miért lettél vegán?”

„Nincs különbség az állatok között, akiket szeretsz, és akiket megeszel. Kérlek, légy vegán.” – Ergó, aki nem nem „szereti” az állatokat, annak nincs is dolga a témával.

A jelenlegi vegánok egy nagy része – beleértve részben magamat is – ér­zel­mi impulzusok miatt lett vegán, mert meg­nézte a Földlakók című filmet, néhány húsiparról készült videót, esetleg olvasott a tej és a to­jásipar borzalmairól. Megrendült, elszégyellte magát, kiakadt, sokk­o­l­ódott stb., és úgy érezte, hogy a leghelyesebb, ha vegán lesz. De ezek a videók az em­be­reknek csak egy ré­szére hatnak, akik már eleve nagyon „szeretik” vagy „sajnál­ják” az álla­tokat, akiknek erős „állat­barát” identitásuk van, vagy egyébként is másnak, különcnek érzik magu­kat, készek is változtatni; és nekik is csak egy részük jut arra, hogy vegánná válik, a másik részük állatjóléti aktivizmusba fog. Rajtuk kívül rengeteg olyan ember van, akikre ezek a képek és videók nem hatnak; akik nem állatbolondok és nem hatódnak meg attól, hogy a bocika összebújik az anyjával, vagy nem kapnak sokkot attól, hogy szenvedni látnak egy malacot. Én úgy gondolom, hogy nem azért, mert gonoszak, hanem mert beléjük lett nevelne, hogy ez még ha nem is szép látvány, végső soron normális, és többre van szükségük ahhoz, hogy igazán elgondolkozzanak, vagy hogy az attitűdjeik elkezdjenek megváltozni. De a videókban általában arról nincsen szó, hogy miért is kell komolyan vennünk más állatok érdekeit, vagy miért olyan nagy probléma az állathasználat. Ráadásul sokszor szándékos kegyetlenkedést mutatnak be a videók, amire nagyon könnyű azt mondani, hogy igen, ez így rossz, de lehet sokkal jobban, normálisan, olyan ‘vidéki néni csirkéi’ módon csinálni.

Alapvetően nincs azzal baj, ha valaki együtt érez más állatok szenvedésével, ugyanakkor az érzelmi sokktól vegánná vált emberek sokszor nem érzik szükségét annak, hogy jobban elmélyedjenek a témában, hogy felülvizsgálják a saját fajista előítéleteiket, vagy megértsék, hogy milyen alapokon nyugszik a modern állatjogi gondolkodás; azt gondolják, hogy ami nekik elég volt, az másokat is meg kell hogy győzzön, és így nyilván a megfelelő háttértudás, vagy a részletkérdésekben való jártasság is feleslegessé válik. Ez azonban elég veszélyes: a vegánok benne rekedhetnek egy dogmatikus szabályrendszerben, és megtörténhet, hogy nem tartanak lépést a mozgalom fejlődésével; mivel nem a folyamatosan alakuló tudásból táplálkoznak. Ennek már ma is vannak jelei: sok vegán annyira „imádja”, hogy neki lehet kutyája/cicája, hogy képtelenség a társállattartás intézményének problémáiról beszélni vele, annak ellenére, hogy az állatjogi gondolkodók körében ez már régebb óta a diskurzus tárgya. Ehhez hasonló a szeretet kérdése: egyik jelentősebb állatjogi szerző sem tartja helyénvalónak a szeretetre alapozni a többi állattal kapcsolatos erkölcsi megfontolásokat, hiszen az emberi jogokról sem a szeretet keretében gondolkozunk, a vegánok nagy része mégis ezt erőlteti. De említhetném a hús állandó kihangsúlyozását vagy a szűk fókuszú (delfin, fóka, vagy más cuki állat „megmentését” célzó) kampányok és petíciók orrvérzésig való posztolgatását is.

A jelentés torzulása

A vegánok egy másik jelentős csoportja pedig nem „az állatok”, hanem a saját érdekei miatt váltott étrendet vagy életmódot (egész­ségügyi vagy spirituális okokból, a lenti képen egy igen kiterjedt lista látható a lehetséges motivációkat illetően), és erre biztat másokat is. Ebből adódóan sokszor már maguk a „vegánok” sem tudják pontosan, hogy miről is szólna igazából az állatjogi mozgalom; a szép bőr és a spirituális megvilágosodás verseng a jobb emésztéssel és az állóképesség javulásával. Teljesen megalapozatlan, öncélú állítások sorozata, pl. ha vegán leszel, jobbakat fogsz álmodni, mennyei kisugárzásod lesz, és fogyni fogsz.
A másik kedvencem, amit rengetegszer hallottam az aktivista közösségen belül (és awikipédia veganizmus szócikkében is ugyanez szerepel), hogy több okból is lehet valaki vegán, nem csak „állatvédelmi” okokból; a környezetvédelmi vagy egészségügyi okok ugyanúgy megfelelő motivációt adhatnak. Számtalanszor próbáltam választ találni rá, hogy vajon milyen egészségügyi érv állhat amögött, hogy az ember nem megy cirkuszba, vagy milyen környezetvédelmi érvvel lehet alátámasztani a bőr holmik mellőzését, de értelmes választ még nem találtam. Az emberek fejében a veganizmus egy étkezési módként létezik, és ha a környezetvédelmi meg az egészségügyi érveket erőltetjük (melyek egyedül étkezési szempontból értelmezhetőek valamennyire, viszont az állati élelmiszerek kategorikus elutasítását például nem lehet levezetni belőlük), akkor erre csak ráerősítünk. És aztán hiába írjuk le háromszázezredszer, hogy a veganizmus az nem egy étkezési forma, senki nem fogja meghallani.

Vissza a gyökerekhez

A dolog megértéséhez segítséget ad, ha visszamegyünk az időben az első Vegán Társaság alapításához. Az alapító Donald Watson, elégtelennek érezte a vegetáriánus étkezést, mert rájött, hogy a vegetáriánusok is nagyban hozzájárulnak a más fajhoz tartozó állatok kizsákmányolásához, kitalálta a vegán szót, és megfogalmazta, hogy a vegánok nem fogyasztanak tejtermékeket és tojást. Mindez 1944-ben történt, 1951-ben kiterjesztették a definíciót, és megfogalmazták, hogy a vegánoknak az állatok kizsákmányolása nélkül kell élniük. Vagyis kezdetben maguk a vegánok is egy étkezési formaként tekintették a veganizmust, és mindössze annyit tettek, hogy megfogalmaztak néhány szabályt, melyek számtalan konkrét kérdésre nem adnak választ, és nincsenek semmi szubsztanciálissal alátámasztva. Nem tudni például, hogy mi számít kizsákmányolásnak. A lovaglás az? A háztáji csirkék tojásainak az elfogyasztása az? A természetes halált halt disznó megevése az? Miért igen, vagy miért nem? Mi a helyzet a társállatokkal? A mézzel?

Az érvek hiánya egyébként érthető, hiszen a modern állatjogi szerzők csak jóval később, a társaság alakulása után mintegy 30 évvel tűntek fel: a fajizmus szót például csak 1970-ben találta ki Richard Ryder, a híres Animal Liberation című könyv Peter Singertől 1975-ben, az első valóban állatjogi szemléletű filozófiai mű Tom Regantól (The Case for Animal Rights) pedig 1983-ban jelent meg. Az állatjogi filozófia finomabb aspektusait érintő művek pedig egészen frissek (pl. Sue Donaldson és Will Kymlicka Zoopolis című könyve, melyben azt boncolgatják, hogy hogyan helyes viszonyulnunk a társadalmunkban és annak közelében élő állatokhoz, például csak pár éve olvasható). A többi állat kognitív és érzelmi képességeivel állatjogi szempontból foglalkozó irodalom sem olyan régi: pl. Jefferey Masson, az állatok érzelmeivel foglalkozó pszichológus a 90-es években kezdett erről a témáról írni, Jonathan Balcombe etológus könyvei pedig csak a 2000-res évek elején láttak napvilágot.

„Én is vegán vagyok; de nem úgy, ahogy te gondolod!”

Az a feltűnő egyébként ezekben a filozófiai és tudományos/ismeretterjesztő könyvekben az aktivisták által gyártott anyagokhoz képest, hogy csak elvétve szerepel bennük a vegán szó, pedig ha elolvassa őket az ember, akkor annak viszonylag nagy eséllyel lesz olyan kimenetele, hogy elkezdi komolyan venni más állatok érdekeit, és annak pedig az lesz a gyakorlati következménye, hogy megváltoztatja a fogyasztási szokásait. Én úgy látom, hogy ez lenne a helyes sorrend, és ezért az aktivizmusunknak is inkább arra kéne törekednie, hogy minél több ember találkozzon ezzel a kérdéssel, és megfelelő válaszokat kapjon, ne pedig arra, hogy minél több ember minél rövidebb idő alatt változtassa meg a fogyasztási szokásait. Megfelelő alapozás nélkül úgysem lehet tartós változásra számítani, ami onnan is látszik, hogy egyáltalán nem kevesen hagynak fel a vegán életmóddal, miután belekóstoltak. A legidegesítőbb, hogy ezek az emberek nulla állatjogi tudással a téma szakértőinek kiáltják ki magukat, és hevesen ellenzik a veganizmust, mondván, hogy ők már voltak vegánok, tudják mi az. (Nem beszélve azokról, akik megfelelő alapozás nélkül folyamatosan próbálkoznak vegánná válni, de mindig visszaesnek, ezért elkönyvelik, hogy nem képesek rá.) Ha pedig valakinek megfelelő háttértudása van, ha érti, hogy ez miért fontos etikai kérdés, illetve hogy mennyire fontos, akkor úgyis megváltoztatja a szokásait, felesleges felszólítani rá. (Persze nem árt expliciten kifejezni, hogy ha komolyan akarja venni a többi állat érdekeit, akkor azzal összeegyeztethetetlen a testük nyersanyagként való használata, de erre remélhetőleg maga is rá fog jönni.) Önmagában attól meg tudtommal még senki nem lett vegán, hogy finom vegán muffinokat evett, vagy teljesített egy mostanában divatos „vegán kihívást”, azaz kibírta állati eredetű ételek nélkül néhány hétig. A többi állattal kapcsolatos attitűdváltozás egy hosszabb folyamat, és lehetséges, hogy részét képezi az a felismerés, hogy a vegán ételek is ehetőek, de semmiképp nem képezheti ez a gerincét a változásnak.

Lehet, hogy a vegán társaságot egy csapat ezós állatbolond alapította, és ők nem tudtak jobbat, mint leírni, hogy mit lehet és mit nem. De nekünk nem kell itt leragadni, hiszen azóta sok komoly tudományterület szolgáltatott megfelelő alátámasztást, és remek filozófiai művek születtek a témában. Használjuk ezt a tudást, tájékozódjunk, olvassunk; vagy legalább tudjunk róla, hogy van ilyen! Nincs szükségünk még több emberre, aki csak a saját előnyit látja a vegánná válásban, mert ha kiderül, hogy mégiscsak a vérpörkölt növeli a rezgésszámot; a disznózsírtól szép lesz a bőrünk, jó a szexuális életünk; velőscsont pedig az örök fiatalság titka, akkor ők lesznek az elsők, akik minden gondolkodás nélkül váltanak. Vagy ha vitába keverednek valakivel, akkor higgyétek el, nem fognak értelmes, meggyőző válaszokat adni.

A fentiek után komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy vajon szükség van-e arra, hogy vegánnak nevezzük magunkat, megéri-e továbbra is ragaszkodni ehhez a kiüresedett és többjelentésű címkéhez, és azon fáradozni, hogy megmagyarázzuk az embereknek, hogy nem is azt jelenti, amit mások mondanak, képviselnek veganizmusként, illetve hogy több annál, amit kezdetekben megfogalmaztak (lásd: alcím)? Sokszor egyszerűbbnek tűnik kijelenteni, hogy a vegánság nem meríti ki és semmilyen módon nem fedi le a mai modern állatjogi gondolkodást.

(forrás: Fajizmus nélkül)