A húsevéssel kapcsolatban két – alapjában véve – helytálló tényt szeretnék néhány gondolattal kiegészíteni.
Az egyik állítás az, hogy abban az esetben, ha a vendéglátónk, aki nem tudja, hogy vegetáriánusok vagyunk, és a mi kedvünkért, az irántunk érzett szeretettől indítva elkészíti számunkra a húsételt, részünkről szeretetlenség volna, ha azt visszautasítanánk.
Ezt a következő gondolatokkal egészíteném ki: ha nem egy rövid ideje vegetáriánus személyről van szó, hanem olyanról, aki hosszú évek óta nem eszik húst, annak a szervezete teljes mértékben áthangolódik a húsnélküli táplálékra oly mértékben, hogy a szervezete nem képes a húsételt befogadni, és megbetegszik tőle. Ezt a tényt, viszont, a húsételt elkészítő vendéglátónak kellene megértenie, és ő akkor viselkedne a törvény, vagyis a szeretet törvénye szerint, ha ezt tudomásul venné, és megkímélné felebarátját a húsevés okozta kellemetlen következményektől. Ezért a leghelyesebb eljárás az – amennyiben van rá lehetőség – ha a vendégségbe hívott személy előre tájékoztatja vendéglátóját az ő táplálkozási szokásairól.
A másik, hogy ne okozzunk a másik emberben bűntudatot a húsevés miatt, mert számára az a normális, az a megszokott és az a helyes, ha nem ismeri azokat az összefüggéseket, amelyek a húsevés hátterében vannak. A dolognak azonban több oldala is van – és ahogy mondani szokták – az ördög mindig a részletekben van elrejtve
Ez a téma bővebb kifejtést igényel. Ebben az esetben is érvényes az általános szabály, hogy soha ne akarjunk senkit meggyőzni a magunk vélt vagy valós igazáról, hitéről vagy meggyőződéséről, és soha ne ítéljük el a másik embert az általunk helytelennek tartott szokásai, viselkedése vagy hite miatt, mert mindenkinek saját magának kell eljutnia bizonyos összefüggések és törvényszerűségeket felismeréséhez, amelyeknek eredménye lesz a korábbi gondolkodás megváltozása, és bizonyos spirituális igazságok befogadása. Ezek az egyéni felismerések vezetnek el bizonyos – korábban helyesnek vélt, de ma már helytelennek tartott – szokások és viselkedési formák megváltoztatásához. Ilyen a húsevésről való lemondás is.
A felebarátunk iránti szeretet azonban megköveteli, hogy segítsünk embertársunknak ezen ismeretek megszerzésében, ha lélekben felkészült azok befogadására, ezért meg kell keresnünk, és meg is kell találnunk azt az alkalmas pillanatot, amikor erről lehet vele beszélni, és el lehet neki mondani azokat a szellemi ismereteket, törvényszerűségeket és összefüggéseket, amelyek eljuttatják őt a szükséges felismerésekhez, és azok befogadásához.
Ezzel kapcsolatban azt szoktuk mondani, hogy egyikünk sem tudhatja, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Általánosságban ez is igaz. De itt is van egy „aprónak tűnő” részlet. Nevezetesen az, hogy vannak kozmikus és univerzális törvények, amelyeknek már globális szinten is érvényesülni kellene, de mi emberek, mint mélyre bukott szellemlények, sajnos többnyire még mindig nem vagyunk képesek ezen törvények felismerésére, befogadására és megvalósítására. Ezt bizonyítja egymás iránti ellenségeskedésünk, gyűlölködésünk, gyakran még családon belül is, továbbá a világ számos pontján zajló véres események (népek, nemzetek, vallási- és etnikai közösségek egymás ellen vívott háborúi, és a világméretű terrorizmus), valamint az a sok szörnyűség, ami a világban naponta történik. Tudjuk, hogy az egyre szaporodó természeti katasztrófák sem függetlenek az ember viselkedésétől, mert azokat is mi okozzuk törvényellenes érzéseinkkel, gondolatainkkal, beszédünkkel és cselekedeteinkkel.
Az emberiség egy globális és kozmikus világkorszak végéhez érkezett. Ez a korszak évezredek óta tart. Ennek a korszaknak egy rendkívüli eseménye volt, amikor (kb. 3 500 évvel ezelőtt) a Teremtő Szövetséget kötött az emberrel, amelyet Ószövetségnek nevezünk. Ebben azok az alapvető életszabályok vannak lefektetve, amelyek betartása nélkül az emberiség további szellemi fejlődése lehetetlen lett volna. Vagyis a Tízparancsolat egy olyan alapszabály, amelynek világító fényoszlopként kellett volna világítania a sötétségben tévelygő emberiség számára.
A Tízparancsolatban van lefektetve az egyik ilyen alapvető életszabály, a lét alaptörvénye, mint univerzális törvény: az élet szentségének mindenek felett való tisztelete. Ez így hangzik: „Ne ölj!”. Ez a tiltás emberre és állatra egyaránt vonatkozik, sőt bizonyos esetekben a növényre is. Az ember, az akkori tudatszintjén ezt az isteni parancsolatot még nem volt képes teljes egészében befogadni és megvalósítani, ezért – a húsevésre és az állatáldozatokra vonatkozóan – Mózes engedményre kényszerült.
A második isteni kinyilatkoztatásban, az Újszövetségben is egyértelmű utasítás található az állatok leölésére és a húsevésre vonatkozóan. A Názáreti Jézus – akiben Krisztus, vagyis a Teremtő Isten egy eleme öltött testet a Földön – azt tanította, hogy egyetlen állatot se öljünk meg, azok holt tetemének elfogyasztása végett, vagy egyéb célból. Ezt azonban a Bibliából kihagyták.
Az ember mindkét szövetséget figyelmen kívül hagyta, és az isteni segítséget visszautasította.
Napjainkban viszont az isteni, vagyis univerzális törvényeknek a betartása sokkal fontosabb, mint két- vagy háromezer évvel ezelőtt, mert a következő évek és évtizedek arról a – spirituális vagy ezoterikus körökben dimenzióváltásnak nevezett – folyamatról szólnak, amelyről a Bibliában a következőt olvashatjuk: De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik (2Pét. 3/13). Míg törvényellenes viselkedésünkkel korábban csak a karmát szaporítottuk, addig napjainkban ennek rendkívül nagy jelentősége van, mert a szétválasztódás folyamatban van, és mindenkinek dönteni kell, Isten mellett, vagy Isten ellen, vagyis az a kérdés, hogy igyekszünk-e az univerzum törvénye szerint élni vagy sem. Vagyis hajlandók és képesek vagyunk-e a szellemi irányban való előrébb- és feljebb lépésben, vagy maradunk az anyag fogságában, annak minden elképzelhetetlenül súlyos következményével együtt. Egyébként már az elmúlt évszázad is – a két világháborúval – ezeknek a változásoknak a jegyében zajlott.
Ezek között az univerzális törvények között is kiemelt fontosságú az alapvető életszabály, vagyis az élet szentségének mindenek felett való tisztelete. Hiszen ez a törvény megtalálható minden ősi bölcsességben, és ezt tanítja a mennyei szellemvilág ma is a szellemi közleményekben. A ma fizikai testben a Föld nevű bolygón élő embernek már fel kellene hagyni az öldöklés minden formájával; tehát nemcsak egymás, hanem az állatok gyilkolásával is. Ha erre én azt mondom: igaz, hogy én megeszem a húst, de nem ölöm meg az állatot, tehát nem vétek a törvény ellen, sajnos, tévedek, és önmagamat ámítom. Ez nem így van, mert akkor is törvényellenesen cselekszem, ha nem én magam ölöm meg a táplálékomul szolgáló, lélekkel bíró, érző élőlényt, hanem „csak” a mások által legyilkolt állat tetemét fogyasztom el, mert áttételesen részese vagyok a gyilkosságnak, mivel táplálkozási szokásommal az öldöklést támogatom. Egyértelmű az összefüggés: minél többen térnek át a növényi táplálkozásra, annál kevesebb állatot kell megölni. Amíg például, vitatkozom, és a másik embert igyekszem meggyőzni a saját igazamról, vagy szóáradatommal feltartom felebarátomat, egyedül vétek a „Ne lopj!” parancsolat ellen, mert az energiáját lopom, addig a húsevés vonatkozásában az úgynevezett kollektív bűnösség fogalmáról van szó. Ebben az esetben a törvény ellen cselekszik mindenki, akinek valamilyen része van az állat meggyilkolásában. Tehát az a kutató, aki genetikailag kitenyésztette azt a hústermelésre szánt állatfajtát épp úgy, mint az állattenyésztő, aki kitenyésztette, vagy az állattartó, aki „előállította”, mint „húsalapanyagot”. Sőt még az a családanya is részese – valamilyen szinten – a kollektív bűnösségnek, aki maga nem eszik húst, de a húsevő családja számára elkészíti a húsételt. A „valamilyen szinten” közbeszúrásnak jelentősége van, mert mérlegelni kell, hogy az illető családanya milyen gondolatokkal, milyen érzésekkel és milyen indíttatásból teszi ezt. Ugyanis, ha a családja iránti szeretet és a családi béke fenntartása vezérli cselekedetét, akkor a kegyelem – egy ideig – őt mentesíti a bűn terhe alól.
Egyébként, ha kissé belegondolunk, rájövünk, hogy a húsevés egy rendkívül tudathasadásos állapotot tükröz. Azt mondjuk, hogy szeretjük az állatokat. De hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy kíméletlenül és kegyetlen módon kioltjuk az életüket, és a hullájukat elfogyasztjuk. Ugyanakkor az ártatlan kisborjút vagy őzikét tápláléknak tekintő európai ember megbotránkozik azon, hogy pl. a kínaiak megölik, és megeszik a kutyákat.
A húsevésnek ezen kívül mélyreható szellemi háttere is van, amelyet a modern kvantumfizikai kutatások is alátámasztanak. Tudjuk, hogy minden energia. Az anyag, a gondolat, az érzés, a szándék és az információ is. A húsban benne van a megölt állat minden félelme, fájdalma és szenvedése, és az őt legyilkoló ember kegyetlensége és agressziója. A húsevéssel ezek az információk, mint energia, bejutnak a szervezetünkbe, károsítva nemcsak a fizikai testünket, hanem a lélektestünket és a szellemünket is. Akadályozzák szellemi fejlődésünket.
A gondolatok energiáját ma már tudományos kísérletekkel is alátámasztották, és megállapították, hogy tértől és időtől független, és terjedésének nem jelent akadályt, pl. az ólomkamra sem, szemben az eddig ismert sugárzásokkal. Arra is van tudományos bizonyíték, hogy az ima az előállítható legnagyobb energiával rendelkezik.
A gondolatok teremtő erejét fizikai érzékszerveinkkel nem érzékeljük, mert az csak egy másik dimenzionális síkon válik láthatóvá, észlelhetővé, ott, ahol már nincs sem tér, sem idő; bár mind a negatív, mind a pozitív gondolatok érzelmi energiáját – szenzibilitásunk függvényében – bizonyos mértékben érezhetjük. Erről van szó, például akkor is, amikor bizonyos emberek jelenlétében nem érezzük jól magunkat, annak ellenére, hogy nincs közöttünk verbális kommunikáció, vagy amikor belépünk egy helyiségbe, és azt érezzük „megfagyott a levegő”, akkor tudjuk, hogy előtte ott veszekedtek.
Eme kis kitérő után térek vissza az alapgondolathoz, nevezetesen, a Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek (Máté 7/1) krisztusi tanításhoz. Arra kell törekednünk, hogy nemcsak szóban, hanem még érzésben vagy gondolatban se ítéljük el felebarátunkat. Atyánk minden teremtett szellemlénynek, vagyis minden embernek szabad akaratot adott. Tehát azt tehetek, amit akarok. Ő nem ítélkezik, és nem büntet, ha törvényellenesen cselekszem, mert Isten a szeretet, Ő mindent és mindenkit mindig végtelenül szeret. Az okozati törvény értelmében viszont, a helytelen viselkedésem következményeit nekem kell elviselnem. Miként Isten nem ítélkezik egyetlen teremtménye felett sem, nekem sincs jogom elítélni a másik embert az általam helytelennek vélt viselkedéséért, vagy táplálkozási szokásáért, hanem mindig a bűnt kell elítélni és nem a bűnöst. Tehát nem a terroristát, hanem a terrorizmust, nem a tömeggyilkost, hanem a tömeggyilkosságot, nem a mészárost, hanem a mészárlást, nem húsevőt, hanem a húsevést. Nem ítélkezhetek a másik ember felett azért sem, mert nem tudhatom, hogy ő milyen életfeladattal érkezett jelenlegi inkarnációjában a Földre, másrészt pedig saját magamat ítélem el, amikor mások felett ítélkezem, mert abban a tartományban, ahol lelkünk és szellemünk van, egyek vagyunk felebarátunkkal, mert a valóságban minden egységben van.
Van egy nagyon találó mondás, amely mély szellemi igazságot fejez ki. Így hangzik: amíg lesznek vágóhidak, addig lesznek háborúk is. Az összefüggés teljesen világos, hisz mindkét esetben ölésről, gyilkosságról, vagyis életellenes tevékenységről van szó. Hasonló összefüggésekre már korábban is rámutattak egyes nagy gondolkodók. Ezek közül néhány:
El fog jönni az idő, amikor az emberek az állatok meggyilkolását éppúgy bűncselekménynek fogják tekinteni, mint az emberek meggyilkolását. (Leonardo da Vinci)
A vadászat mindig a háborúság egy formája. (Goethe)
A ”vadászás” az emberi elmebaj egy változata. (Theodor Hauss, az NSzK elnöke)
Az állatgyilkosságot az embergyilkosságtól csak egy kis lépés választja el. (Lev Tolsztoj)
A vegetáriánus táplálkozásra való áttérés akkor válik valódi belső meggyőződéssé, ha nem a fizikai testünk egészségesebbé tétele érdekében változtatunk táplálkozási szokásainkon, hanem elsősorban az állatok iránti szeretetből, amikor a lelkünk mélyén átérezzük a legyilkolt állatok félelmét, fájdalmát és szenvedését. Annak, hogy egyesek egy bizonyos ideig tartó növényi táplálkozás után újra visszatérnek a húsevéshez egyik oka éppen az, hogy ezek az emberek pusztán az egészségük érdekében változtatták meg táplálkozásukat, és ez még csak a fizikai testnek szól, ez még az emberi önzésnek, és nem a mindenek felé áramoltatott önzetlen szeretetnek a megnyilvánulása. A másik oka, hogy a hirtelen változtatás egyéb kellemetlen következményekkel járhat, mivel jelentkezhetnek bizonyos elvonási tünetek, és különböző pszichés jelenségek. Az a helyes, ha fokozatosan hagyunk fel a kannibalizmusnak ezzel a formájával, vagyis egyre ritkábban és egyre kevesebb húst fogyasztunk, akkor szervezetünk egy idő után áthangolódik a növényi táplálkozásra.
A lényeg az, hogy az érzésünk és a gondolkodásunk változzon meg, mivel egyáltalán nem mindegy, hogy a szeretet által vezérelt érzéseinkkel és gondolatainkkal beilleszkedünk az univerzum rendjébe, vagy a szeretet örök törvénye elleni gondolkodásunkkal tovább szennyezzük az univerzumot. Tehát a vegetarianizmus nemcsak a húsevésről való lemondást jelent, hanem egy olyan gondolkodás- és életmódbeli változást, hogy lehetőleg ne ártsunk senkinek és semminek, igyekezzünk békességben élni a Földanyával, embertársainkkal és élőlénytársainkkal, vagyis az állat- és növényvilág egyedeivel, de az ásványvilággal is.
Tehát ahogyan felhagyott az ember embertársai húsának fogyasztásával, úgy fel kellene hagynia az állatok húsának elfogyasztásával is, mert ez az örök fejlődésnek, az emberiség szellemi fejlődésének az útja. Ehhez meg kell változtatnunk egyrészt: az anyagelvű tudomány által belénk sulykolt téves nézeteket, mert húsra egyáltalán nincs szüksége az emberi szervezetnek, sőt, kifejezetten káros, ugyanis az ember természetes tápláléka a gyümölcs, a zöldség és a gabona, esetleg az állatok bizonyos terméke (tej és tojás), másrészt: eltorzult gondolkodásmódunkat. A gyermekek például ösztönösen érzik ezt, és ők soha nem lennének húsevők, ha mi szülők nem szoktatnák rá őket.
Gyakran elhangzó érv a húsevés mellett, a növényi táplálkozás ellen az, hogy a növény is él és érez. Ez igaz, de a növényt nem kell megölni, hogy a gyümölcsöt megehessük. A növény önmaga ajándékozza magát táplálékul, mert amikor a gyümölcs megérik, lehull a fáról, a gabona is jelzi, ha kész átadni magát az embernek táplálék gyanánt, mert ha beérik, az életerő visszahúzódik belőle, elsárgul és elszárad a szára. Minden tápláléknövény jelzi, ha éretté válik. Éppen ezért törvényellenes az éretlen gyümölcs leszedése. A fenyőfa azonban nem arra való, hogy karácsonykor kivágjuk és feldíszítsük. A virág sem azért van, hogy oktalanul letépjük, és a vázába tegyük, vagy a körmeneten szétszórjuk.
Örvendetes tény, hogy egyre többen térnek át a növényi táplálkozásra, de még sokkal többen vannak, akik nem ismerték fel ezeket az összefüggéseket. Gondolkozzunk el ezen.